1942. november 22-én befejeződött Sztálingrádnál a 6. német hadsereg körülzárása - megkezdődött részekre szabdalása és fölmorzsolása. A gyűrű biztosítására – a felmentési kísérletek esélyeinek csökkentésére - 1942 decemberében a Vörös Hadsereg visszanyomta a Sztálingrádtól délre álló olasz csapatokat, majd

1943. január 12-én - részben ugyanezzel a céllal, részben a Voronyezs elleni támadás előkészületeként - a 2. magyar hadsereg által védett 200 km hosszú Don-menti terepszakaszon is támadásba lendültek a jelentős páncélos erőkkel támogatott szovjet hadosztályok. A túlerejű offenzíva már az első napokban több helyen áttörte a hiányosan fölszerelt magyar csapatok védővonalát. Az eredetileg több, mint kétszázezres magyar hadsereg, amely már az előző hónapok hídfőcsatáiban is jelentős veszteségeket szenvedett (25-30 ezer fő), hatékony légierő és légvédelem, kellő számú páncélos-egység és páncélos-elhárító fegyver hiányában – de egyéb hadieszközökben és ellátmányban is problémákkal küszködve - fokozatosan tért vesztett, darabokra szakadt, megsemmisült. A kemény hidegben megfelelő téli ruházat nélkül harcoló, majd visszavonuló/menekülő katonákat az ellenséges golyókon kívül a fagy is tizedelte: Több tízezren maradtak holtan a hófödte csatatereken. Ezeknek a napoknak a története a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartozik.

Magyarországnak nem volt - közvetlen – oka a Szovjetúnió elleni hadbalépésre. A politikai vezetés döntését az a meggyőződés motiválta, hogy az első és második bécsi konferencián német támogatással visszakerült területek (Felvidék és Észak-Erdély) megtartásához szükség van a németek további jóindulatára. A háború első szakaszában ehhez egy jelképes fegyveres támogatás is elegendőnek látszott, a moszkvai csata után azonban megváltozott a helyzet. A németek most már egy teljes hadsereg kiküldését követelték, és a mind erősebben hangoztatott román „kontra-revíziós” igények miatt - most ők követelték vissza Észak-Erdélyt - a magyar kormány nem merte megtagadni a kérést. (Noha ekkor már látszott, hogy a Szovjetúnió elleni háború nem az a sétagalopp, aminek a német propaganda eleinte feltüntette.)

Így 1942 január 22-én végül megállapodás született a 9 könnyű hadosztályból, egy páncélosdandárból és egy repülőkötelékből álló hadsereg felállítására és a szovjet frontra küldésére. A hadsereget a szombathelyi 3., a pécsi 4. és a miskolci 7. hadtest hadosztályaiból szervezték. Mivel a román fenyegetés miatt az értékesebb, jobban képzett katonaanyag nagyobb részét itthon akarták tartani, viszonylag magas volt a tartalékosok, sőt póttartalékosok (30-45 év közötti korosztály) aránya. Jelentős számban (20 %) soroztak a kivonuló egységekbe nemzetiségieket (főleg románokat), 10 % volt a munkaszolgálatra kötelezett zsidók és a baloldali mozgalmak aktivistáiból behívottak aránya.

A személyi állomány összetételének hiányosságait a felszereléssel gondolták ellensúlyozni. A frontra küldött csapatok ezért megkapták az országban rendelkezésre álló hadieszközök és szállítókapacitás felét, így az átlagos felszereltségű magyar katonai alakulatoknál jóval ellátottabbaknak számítottak (bár a harctéren hamar kiderült, hogy ez is sokkal kevesebb a szükségesnél). Kiszállításukra 1942 áprilisa és júliusa között került sor, az első harcokat június végén vívta a 3. hadtest, a legvéresebbeket – az 1943-as szovjet ellentámadásig – a 9. hadosztály, amely személyi állományának egyötödét már ekkor elvesztette. Mindenesetre, a német csapatokkal szorosan együttműködő, sőt részben német hadseregcsoportosításba tagolt (3. hadtest) magyar csapatok 1942 júliusában kijutottak a Donhoz. Itt az urivi, korotojaki és scsucsjei hídfőket védő szovjet csapatok ellen folytattak véres és csak átmeneti-, vagy rész-sikereket hozó hadműveleteket. Csak a korotojaki hídfőt sikerült tartósan birtokba venni, miközben 25-30 ezer ember esett el, sebesült meg, vagy került fogságba. Közben beköszöntött a tél, és a megfogyatkozott hadseregnek egy újabb nehézséggel kellett szembenéznie: a kegyetlen hideggel. (Egy korabeli filmhíradóban arról számol be az egyik parancsnok, hogy az őröket - vasráccsal fedett - parázsló faszénnel teli kis gödörre kellett állítani, hogy ne fagyjon le a lábuk: A katonáknak nem volt téli csizmájuk.)

De a felszerelésbeli hiányosságokkal legalább egyenrangú  probléma volt, hogy a katonák zöme – érthető módon - nem tudott azonosulni a hadjárat hangoztatott céljaival:

„...mi nemigen hittük, hogy 2000 km-re Magyarországtól a mi hazánkat védjük, és megnyerjük a háborút ... a mienk, az egy ilyen „mitlaufer hadsereg” volt, amelyiket odadobtak ... valószínűleg ... hogy eleget tegyenek Hitlernek a visszakapott területekért.” (Sára Sándor: Pergőtűz c. filmjéből)

A hadsereg szétesésében ez a morális hátrány legalább akkora szerepet játszott, mint a megfelelő téli felszerelés és haditechnika hiánya.

És mégis, ilyen körülmények között is, számtalan példája akadt a hősiességnek, a katonai pédamutatásnak, az erőn felüli harci teljesítménynek:

„... egyszer azt veszem észre, hogy a hajlatban egyszerre mintha házak nőttek volna ki, óriási nagy tankok emelkednek ki. Tehát Potudánon az ellenség átkelt, és a harckocsival jön, már itt van. És én akkor ámulva láttam, bámultam ennek az ... egy zászlóaljnak bátorságát, akik a harctérre akkor jöttek ki fegyver nélkül, de most itt zsákmányolt fegyverekkel fel voltak fegyverezve. Bámulatos hidegvér. Az embereim az ellenséges harckocsik között járnak, tüzelnek. Egy hadnagyot látok, azt le is tiporja a gép, de végig tüzel. ... Közelben volt egy gépágyús százados, Kőnig, vagy Hőnig, vagy ilyen nevezetű, és belepuskázott ezekbe a harckocsikba, nem tudom mivel, de egypár harckocsi lángba borult. És ennek hatása alatt egyszerre ezek hátrafelé kezdtek vonulni, s anélkül, hogy nálunk kihasználták volna a lehetőségeket, visszavonultak.” (Sára Sándor: Pergőtűz c. filmjéből)

„Thurzó őrnagy zászlóalját január 16-án délelőtt érte a harmadik támadás; ezúttal is majdnem egy óráig tartó pergőtűz előzte meg. Az éjszaka folyamán lerakott aknák ismét nagy pusztítást végeztek az óriási tömegben özönlő orosz gyalogság körében. Valóságos hullahegyek tornyosultak az első - elhagyott - védelmi állások és a második védővonal közt. Az oroszok tanultak az első két támadás veszteségeiből, és tankjaikat ezúttal nem küldték a magyar vonalak ellen. Kétórás harc után az ellenség visszavonult. Thurzó őrnagy hangosbeszélőn engedélyt adott a szovjet szanitéceknek, hogy elszállíthassák a hóban jajgató, nyöszörgő és vonagló sebesültjeiket.
A zászlóaljparancsnok tudta, hogy kizárólag jól kiépített kettős védőállásaiknak köszönhetik -amivel meglepték az oroszokat -, hogy aránylag csekély veszteséggel visszaverték az ellenség támadásait.” (Ifj. Fekete István: Zászlóalj a Don-kanyarban c. könyvéből)

A magyar hadseregnek voltak olyan egységei – igaz, az ellenséges főcsapástól viszonylag távolabbi frontszakaszon -, amelyek még január 27-én is eredeti állásaikban voltak, és csak ekkor kezdték meg fokozatos, rendezett (bár szintén véres harcokkal és komoly veszteségekkel járó) visszavonulásukat. De a hadsereg zöme ekkor már szét volt verve. Az 1943 február-márciusi létszámjelentésekből kiderült, hogy az eredetileg 207 ezer fős hadsereg több, mint fele (!), kb. 120 ezer ember hiányzik. A Vörös Hadseregnek a januári offenzíváról beszámoló összegző jelentése 40 ezer magyar hadifoglyot említ, a halottak és sebesültek száma tehát kb. 80 ezerre, ebből a halottaké talán 40-50 ezer körülre tehető.

A Voronyezs melletti Rudkino-ban magyar pénzből épült katonai temetőben tizenhétezer – magyar katonai térképek és a környékbeliek visszaemlékezései alapján megtalált és azonosított – magyar katona alussza örök álmát, a közeli Boldirovszkaján nyolcezer. Ezenkívül Oroszországban további kétszáz kereszt és márvány-tábla emlékeztet az egykori 2. magyar hadsereg orosz földben nyugvó katonáira.

Falun általában nem voltak olyan zajosak az 56-os események, mint a városokban, pláne Budapesten. (Még Sántha Ferenc: „Húsz órá”-jában is szinte véletlenül történik csak egy haláleset.)

Sokáig úgy tudtam, hogy nálunk meg semmi „komoly” dolog nem volt, magam – ötévesen – csak Dunaújváros bombázását láttam a konyhaablakból.

Aztán később kiderült, hogy dehogynem, történtek itt is említésre méltó események. A következő – töredékes - beszámoló elsősorban apám emlékei alapján készült:

Apostagra késve és hézagosan jutottak csak információk arról, hogy mi történik Budapesten. Mindenesetre 25-én, vagy 26-án az apostagi téeszből is küldtek egy teherautónyi élelmet a forradalmároknak. Egy-két nappal később (26-án? 27-én?) forradalmi gyűlés volt a községháza udvarán. A gyűlés legfontosabb határozata az iskolaigazgató, Katona László leváltása volt, akire azért haragudtak, mert a pártbizottság tagjai között ő volt a legaktívabb a kulákká nyilvánításokban.

Nem volt idevalósi - a helyiek, beleértve a pártitkárt is, sokkal óvatosabbak voltak a rokoni, baráti, ismerősi szálak miatt, az ő felelősségrevonásuk ezért nem is merült föl a gyűlésen.

A leváltás hírével egy delegáció ment az igazgató lakására, aki - talán nem is ok nélkül - félve az esetleges atrocitástól, elmenekült otthonról.

Néhányan betörtek a helyi pártszervezet irodájába, pár tucat ideológiai könyvet kidobáltak az udvarra és elégették.

A forradalom leverése után néhány embert – az igazgató megfenyegetése miatt – összeszedtek a faluból (Joó Istvánt, Komáromi Lajost és Nyári Illést). Alaposan megverték őket, de néhány hét múlva hazajöhettek. Joó István, akivel én is beszéltem erről, azt mesélte, hogy a helyi rendőr (Szikora Sándor) jött érte, és megmondta neki, hogy jó vastagon öltözzön fel, mert Kunszentmiklósra vagy Szabadszállásra viszik őket, ahol az ávósok (vagy a rendőrök?) meg fogják gumibotozni. Fölöltözött, de így is fekete volt a háta egy hónapig az ütésnyomoktól... (Ő ráadásul tévedésből került a „transzportba”, azokban az októberi napokban nem is tartózkodott Apostagon...)

Kispesten esett el a forradalom egyetlen apostagi áldozata, Gölöncsér István. A november 4-én Budapestre benyomuló orosz tankok Kispest határában a szabadságharcosok ellenállásába ütköztek, a harcok közben géppuskasorozat sebezte halálra a fiatal diákot, aki talán csak bámészkodó volt, de az is lehet, hogy több annál. Halálhírét ugyanis az egyik szabadságharcos vitte meg a családnak.

További két apostagit ítéltek börtönre a fegyveres ellenállásban való részvételért: Vizi Ferencet három évre (ő különben Tatabányán harcolt) és Szabados Sándort két és fél évre.

Az 1956-os magyar forradalom idején sokan reménykedtek a Nyugat beavatkozásában, mindenekelőtt az USA-tól várva fegyveres segítséget. A segítség elmaradásának több oka is volt, de a legfontosabb: a Szovjetúnió erőfölénye a hagyományos fegyverzet terén.

A 2.vh. befejezése után az amerikai, brit és francia hadsereg jelentős részét leszerelték, a Szovjetúnió viszont továbbra is igen jelentős erőket tartott fegyverben,1950-ben pl. még mindig 2,5 millió katonát és 9000 repülőgépet.

Harckocsiban, ha lehet, még elsöprőbb volt a szovjet fölény, így aztán a nyugati stratégák számításai szerint egy átfogó szovjet támadás esetén Nyugat-Európa elfoglalását nem lehetett volna megakadályozni másként, mint atomfegyver bevetésével.

Az atomfenyegetéssel azonban csínján kellett bánni: Azt tényleg csak a legvégső esetre, a nyugat-európai szovjet invázió esetére tartogatták. Éppen ezért Truman a koreai háború (1950-53) legnehezebb perceiben is kizárta az atomfegyver bevetését, és leváltotta ehhez ragaszkodó főparancsnokát, McArthur tábornokot. Érvelése szerint az atomcsapások szükségtelenül eszkalálták volna a háborút, és minden bizonnyal kiváltották volna a Szovjetúnió beavatkozását (ebben az időben már szintén rendelkezett atombombákkal), talán nem csak Koreában, hanem Nyugat-Európában is.

Truman szerint a koreai háború egyébként is mellékhadszíntér volt – „rendőri intézkedés”-nek nevezte -, Európát tartotta a legveszélyesebb terepnek, az igazi összeütközés legvalószínűbb helyszínének.

Európát, de nem Kelet-Európát. Amikor a magyar forradalom kitört, kiderült, hogy az USA-nak nincs kidolgozott stratégiája egy ilyen esetre, egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy a „rab nemzetek” valamelyike képes lenne ilyen nagyméretű nemzeti felkelésre... 

Másrészt a koreai háború presztízs- és embervesztesége miatt az Egyesült Államokban nem volt alkalmas a közhangulat egy újabb jelentős konfliktusba való keveredésre. Részben ugyanezen okok miatt nem vállalt szerepet az USA a magyar forradalommal egyidőben zajló szuezi válságban sem.

Viszont e két esemény tanulságai (a Szovjetúnió erőteljes fellépése és térnyerése) jelentősen járultak hozzá, hogy az Egyesült Államok újra határozottabban vállaljon szerepet a nemzetközi politikai küzdőtéren.

A következő években az USA fokozatosan egyre nagyobb súllyal vett részt a vietnámi háború eseményeiben, de erősítette katonai jelenlétét a Földközi tengeren is, amelynek köszönhetően az 1967-es közel-keleti válságban már teljes mellszélességgel állhatott ki Izrael mellett (amikor a Szovjetúnió beavatkozással fenyegette meg a zsidó államot, a földközi tengeri amerikai flotta riadókészültségbe helyezése visszavonulásra késztette Moszkvát).